Igazad van. Elfelejtem a hülyeségemet mától:)
Valamik olyasmi mondatta ezt velem, hogy mikor látom a japánokat a nagy mordályokkal fotózni össze vissza, és mindegyiknek automata módban van a gép. Az bosszantó.
Ő sem marad el a beaglektől:-) Hát ez a tekintet+fejtartás...Mi ez, ha nem érzelmi zsarolás?
Nekem is jobban tetszene ha a teljes "arc" éles lenne, de így is el tudom fogadni, sőt élvezni is a látványt.
A #6-ban írtakra:
Ecsetet és festéket is vehet mindenki, a nagyok, az igaziak akkor is kevesen lesznek.
Viszont a lehetőség, ami régebben bizonyos szint fölé nem nagyon engedte a kevéssé tehetős (vagy nem eléggé megszállott) fotósokat, a lehetőség ma szinte korlátlanul adott. És szerintem - nem magamról beszélek természetesen - nagyon sok autodidakta, ösztönös szépérzékkel megáldott, érzékeny lelkű ember fejezheti ki önmagát, inspirálhat másokat, és ha elég sok csillag áll együtt jó szögben, még "művész" is lehet belőle.
Az igényes alkotások nem fognak attól eltűnni, vagy ahogy írod felhígulni, mert sokan művelik a fotó műfaját!
Sőt, az a véleményem, hogy aki erre, ill. az ehhez hasonló oldalara fellép, hogy megméresse magát, az pontosan magasabb szintre fogja helyezni a maga számára is a mércét, mert van összehasonlítási alapja.
És ha csak a családi fotói lesznek ettől átgondoltabbak, megkomponáltak, már nyert vele...
A graffitik között is van, amire csak elismerően csettintek (igaz, nem sok:-))
Filozófusok -legalább is egyesek - szerint a mennyiség előbb-utóbb minőségbe csap át... Bízz ebben:-))
Szép fényeket!
Tipikus golden nézés :) nekem is ilyen kutyám van, egyszerűen nem lehet nekik nemet mondani, kifejező a tekintet, az élesség kicsit elcsúszott de ettől nekem tetszik.
Igen, elég egyhangú lenne a kép. (Pl. nem lennének elhagyatott gyárépületben fotózott hiányos öltözetű lányok sem:D.) Mindenesetre nekem még az szokott eszembe jutni néha, gond-e vajon, hogy mindenki kezébe juthat fényképező. Természetesen nem az ember alkotta nagyszerű konstrukciókat korlátoznám ezzel a gondolattal, vagy a megörökített családi pillanatokat sajnálom, mindössze a művészet, az igényes alkotások felhígulásának szempontjából szoktam rajta gondolkozni.
Igazad van, s nagyon alapvető kérdések merültek fel ennek kapcsán. Sajnos - vagy szerencsére? - tudomásul kell vennünk, hogy a fotó mást mutat, mint amit a szemünk lát, mivel azzal automatikusan végigpásztázzuk (ha jó a szemünk, és a lencsefüggesztő rostok szabályosan befolyásolják a szemlencse görbületét) a közelitől a távoli tartományt és ebből egyetlen kép alakul ki az agyunkban. A gép adhat többet (akár a "Nagyítás"-ra gondolok, akár az oldal valamelyik "szuper-makrójára", és kevesebbet is, de kezünkbe adja a szelektálás lehetőségét. A képkivágás, mélységélesség, s az utómunka (ami már a fekete-fehér filmes gépeknél is megvolt: film választása, kiegyenlítő hívó, fotópapír választása, kiegészítő megvilágítás - s most a digitális technika alkalmazásával szinte vigyáznia kell annak, aki tényleg ért hozzá, hogy el ne ragadja magával messzire). Lehet, hogy ezek használata adja vissza a fotós "belső látását" a képen, a lényegkiemelést, s emiatt lesz egy-egy fotósnak jellegzetes stílusa. Többször írtam már, hogy szomorú világ lenne az, ha mindenki egyforma képeket csinálna... (Bocsánat, most én kicsit filozofikus hangulatban vagyok)...
Köszönöm neked a részletes véleményt!
Máskor sajnos nem tudtam volna megörökíteni a kutyust, nem saját. Ha az volna, természetesen csak "tökéletes" képet adnék ki a kezeim közül. Illetve, ha jobban belegondolok, jelenleg kicsit átalakulóban van a fotózásom jellege. Régebben széleskörű témákat igyekeztem megörökíteni, állandóan fejben komponáltam, és szenvedéllyel teli volt az egész. Az utóbbi mondjuk 1 évben viszont jelentősen alábbhagyott ez a dolog, egyáltalán a fotózás sokszínűsége, és főleg az stimulált, ha begyűjthettem az általam ismert és nem ismert növényfajok képeit. (Melynek jelentős hányadát természetesen feltételezett érdeklődés hiányában nem publikáltam.)
Mostanra viszont kezd visszatérni valami érdeklődés, ami inkább a fotós témáim határát feszegeti. Egy fotós ismerősöm mondása jut eszembe, hogy "nem szeretem a tökéletes képeket". Ezt arra értette, hogy valami, ami megbontja a letisztult harmóniát, izgalmasabb, és élettel telibb lehet a steril képnél. Természetesen ezt nem jelen képre értem, mivel több ponton is vérzik, és nem kellően izgalmas önmagában. Mindenesetre valami analógiát vélek felfedezni az ismerősöm mondása, és az én újabban publikált néhány közel sem jó képem megjelenése között.
Másik: TanulékonySzörnyeteget meg lehet kérdezni az egyik "kedvenc" tanárjának véleményéről a tág rekesz, a sok bokeh használatáról. Szerinte borzalmas, hogy mindenki erre megy rá, és a részletesség inkább követendő minden kép esetében. Ennek az az eredménye, hogy az úr esküvőfotóin a főtéren látható szerelmespár képének hátterében tökéletes részletességgel kirajzolódnak egyéb gyanús elemek a padon, vagy esetleg a szemeteskuka a pad mellett. Szerintem portrénál ez kerülendő, minden esetben. Tudom másnál nem, szóval ahogy írtad, gusztus vagy szemlélet dolga. Így, mivel a kutya feltapadt az ajtóra, igyekeztem egy kicsit elválasztani tőle. Igazából látványos eredményt nem hozott, de lehet, valamit mégis számít.
Köszönöm még egyszer a részletes kritikád, mint látod, ez mindig agyalásra inspirál engem:)
Szia!
Köszönöm a véleményt, a kritikákban természetesen igazad van. Ha tehetném, szabadban fotóztam volna, de sajnos nem mindig lesz/van lehetőségem lövöldözni.
Attól eltekintve, hogy egy ilyen tekintetet én is mindenképpen megörökítendőnek tartok, felmerül néhány kérdés... Lehet-e az ilyen pillanatokat máshol, máskor, más háttér előtt reprodukálni (kutyája válogatja, a mi labradorunknak vannak jellegzetes arckifejezései, de nem hiszem, hogy mindig ugyanolyan lenne, egy kicsit más szögben tartott fej, kissé máshogy mosolygó száj, és hasonló, de nem azonos). A másik az élesség: a lényeg, a kifejező tekintet éles.. innentől két megközelítés létezik: az egyik a "tengelic"-féle: az élességtartományban legyen benne a teljes arc, s váljon el a lehető legjobban a háttértől. Tagadhatatlan, hogy ez a klasszikus, és a minden kritikával dacoló. E mellett elég nehéz felvetni azt a gondolatot, hogy ha a szemek, amik a fő mondanivalót jelentik, akkor a többi miért ne lehetne életlen, s akár a háttérbe is beleolvadó? Gusztus vagy szemlélet dolga... A kép kifejező, és ez a lényeg, (Úgy látszik, ez az arckifejezés a labradoron kívül a golden retriever-re is jellemző...). Magam részéről külön gratulálok a vágáshoz és a kerethez...
Halihó!
Ez a nézés valóban kameráért kiált,nagyon helyes kutyus!
Valóban a fényviszonyok nem voltak rendben,de a háttér sem szerencsés a zsemlekutyához :). Majdnem egybe olvad a bútorral. Az élesség a szemen ez jó,de az egész "arc"- ra is mehette volna. MOst így kicsit zajos az orra :)
3454
413
2010.12.26 15:56:32
